Gergő beszámolója élete első maratonjáról.
Az első maratonomra való felkészülésem még 2015 november elején kezdődött. Ekkor született meg a végső elhatározás, hogy 2016 márciusában szeretném teljesíteni, egyik kedvenc városomban, Barcelonában a 42.2 km-es távot. A felkészülésem tökéletesen haladt, egészen január végéig. Javultak az időeredmények, jó erőben éreztem magamat, és ekkor jött, amit nem terveztem. Egy új futócipő vásárlása és egy lendületes edzés után a jobb lábamon az egyik ujjam megsérült. A fájdalmak azonban csak futás közben, 40 perc után jelentkeztek mindig. Gyorsan elmentem orvoshoz, mert éreztem ez nem fog hamar elmúlni. Az orvos egyből műteni akarta a lábamat (Diagnózis1)… Pánik, a nagy terv elúszni látszott. A kérdésemre, hogy mi lesz, ha így futok, annyit mondott, hogy ártani nem fog, de a teljesítményemen fog meglátszódni, fájdalmas lesz a táv. A műtétre magándoki lévén egy csinos összeget mondott. Alternatív gyógymódokat kezdtem keresni, és elmentem egy másik orvoshoz. Teljesen más diagnózist kaptam, harántboltozat süllyedésem van szerinte és szó sincsen műtétről (Diagnózis2). Talpbetét, gyógytorna és menni fog. Ez a diagnózis egy picit jobban tetszett. Mondjuk, ha elmentem volna egy harmadik orvoshoz is, lehet lett volna még egy diagnózisom… A lényegen sokat nem változott, fájdalom miatt 10km-nél többet nem tudtam futni normálisan. Emiatt az edzéstervem teljesen felborult. Az előírt mennyiségeket nem tudtam teljesíteni, minden futás arról szólt, vajon fog-e fájni a lábujjam? Javulást csak nagyon enyhén éreztem, a kedvem, a lendületem alábbhagyott, motiváció elszállt, jött az bizonyos kérdés, ami ha megjelenik a fejben, az nem jelent jót. Minek csinálom ezt az egészet? Próbálgattam a talpbetétet, több cipőt, nem volt jelentős javulás. Egy hosszabb 20km-es futás után úgy döntöttem újra elmegyek az orvoshoz. Türelemre intett, nyugtatott, hogy hagyjak időt a gyógytornának és a talpbetétnek. A futásaimat rendre csak úgy tudtam teljesíteni, ha megálltam közben, levettem a cipőmet és nyújtottam, ami egy versenyre nem túl jó jel. A terv, hogy 4 órán belül futom az elsőt, egyre távolabbinak tűnt. Egy héttel a verseny előtt volt az első olyan futásom 10 km-en, hogy a lábujjam nem fájt. Visszavettem a régi kitaposott cipőmet, elmentem és kinesio tapasszal megragasztattam a lábam, így mentem neki az utolsó hétnek. Utólag kiderült, ez az utolsó próbálkozás volt a tökéletes döntés. Köszönöm Oriolus-Med a ragasztást! Kicsiket, rövideket futottam csak, szerencsére fájdalom nélkül. A harántboltozat emelő tapasz és a régi cipő működni látszott. Így utaztam ki Marcival Barcelonába. A verseny előtti napon rajtcsomag átvétel, tészta evés, Barca meccs, korai fekvés volt a program. Az alvás nem igazán sikerült az utolsó éjszakán, folyamatosan járt az agyam, be voltam tojva rendesen.
Reggel 6:00-kor csörgött az óra, gyors reggeli, napi rutin és irány a rajtzóna. Érdekes volt látni az ébredő várost, rengetegen futócuccban ültek a metrón, mindenki a nagy napra tartott. A különböző nemzetiségű futók intettek egymásnak, biztatták és köszöntették egymást. Amikor megérkeztünk a rajtzónába és felmentünk a metróból nagy tömeg fogadott bennünket, több mint 20000 futó készülődött, hogy nekivágjon a 42.2 km-es távnak. Elfoglaltuk a helyünket a tervezett időnknek megfelelő rajtzónában. Visszaszámlálás. 8:30, megszólalt a Queen klasszikus Barcelona, konfettik a levegőben és rajt. 14 perc telt el, mire a tömeg miatt mi is át tudtunk haladni a rajtvonalon. Elkezdődött. A terv az volt, hogy 5:30-as ezrekkel megyünk végig, így a célba 3 ó 51p körül kell megérkeznünk. Ha valami közbejön, még van 9 perc tartalékunk. Nagyon jól ment a futás, eljött a kritikus 40 perc, fájdalom sehol. 60 perc, fájdalom sehol. 80 perc, fájdalom sehol. Ekkor kimondtam magamba: nem fog fájni az ujjam! Barcelona nevezetességei mellett haladtunk el, a frissítést a terveknek megfelelően végeztem. 10 km első gél, 12 km sótabletta, 25 km második gél, 30 km sótabletta, 35 km magnézium. Közben 2.5 km-ként víz a frissítőkön. 27 km-nél egy kisebb hibát ejtettem, egy hirtelen gondolat által vezérelve kimentem a pályáról, hogy könnyítsek magamon egy picit, és erre Marcit csak későn figyelmeztettem. 1 percet voltam csak kint, de ennyi idő alatt elkeveredtünk egymástól, eltávolodott, nem tudtam utolérni. Egyedül futottam tovább. Így jött el a kritikus 30 km, amire mindenki figyelmeztetett. A táv „fele” itt van, okosan futni, hangzott többek tanácsa a fejemben. Innentől egyre több embert lehetett látni összeesni, sétálni, nyújtani. Lehangoló és demoralizáló, az idő egyre lassabban telik, a kilométer táblák egyre távolabbinak tűnnek. A tengerparton futottunk éttermek előtt, ahonnan az ebéd illata jött ki. Gélekkel a gyomromban egy kicsit fájdalmas volt nézni a jóízűen ebédelő embereket, de azzal nyugtattam magamat, este iszonyatosan nagy kajálást csapunk mi is. Hihetetlen sokat segített a helyi erők buzdítása: „Vamos!”, „Venga, Venga!”. Alig értettem valamit, de az jól esett . A futás során volt egy idős bácsi magyar zászlóval, aki a hozzátartozóját kísérte végig és a pálya szélén többször is feltűnt a nézők között. Legalább pár szót lehetett magyarul váltani valakivel. Az órám szerint a tempó nem esett vissza szerencsére 40 km-ig, ugyanúgy jöttek az 5:30-5:40 körüli kilométerek. 39 km környékén elkezdett fájni a térdem egy picit, majd jött az utolsó 2.5 km. Ettől a résztől féltem előzetesen a legjobban a pályarajzot elemezve. Hosszú, sunyi, enyhe emelkedő az utolsó 2 km. A célt lehetett látni távolról az emelkedő tetején, de futás közben nem éreztem, hogy közelednék. Itt lassultam vissza egy kicsit, csak 6 perces ezrek mentek már, a nagy nézőtömeg miatt többen beléptek elém. Ha nehezen is, de felértem, ráfordultam a célegyenesre, 200 m még, pici könnycseppek, 10 m még, cél, kéz a magasban, 3 ó 58 p 23 mp. 
Megjöttem. Az álom teljesült. Megálltam. Érdekes érzés volt, hogy 42 km futás után nem tud járni az ember. Ez a fajta mozgás nem ment. Kibicegtem oldalra, próbáltam nyújtani, de nem esett jól. Igazából semmi sem esett jól. Néztem az embereket a célban. Volt akit orvos kapott el, volt aki hordágyon feküdt, volt aki öklendezett. Mint egy vert sereg. Kimondtam magamban, amit a célba érkezés után a legtöbb maratonista kimond: soha többet. A földön egy angol srác ült mellettem, összenéztünk, kiröhögtük egymást milyen rosszul nézünk ki, pacsiztunk. 10 perc telt el mire fel tudtam állni és elindultam a befutó érmemet átvenni, majd a ruhatárba. Szédültem, teljesen kimerültem. A célban futottam össze Marcival, pacsi, öröm, gratuláció egymásnak. Nagyon ritkán iszom kólát, de most ez mentett meg egy csokival. Vércukorszintem helyreállt, szédülésem elmúlt. Egy órával a célba érkezés után jött a mondat fejemben, amit a legtöbb maratonista gondol ilyenkor: hol és mikor legyen a következő?
Tanulságos volt az első minden tekintetben. A tempóválasztás biztonsági volt, és bár többen mondták a verseny előtt, sokkal jobbat tudnék futni, mint 4 óra az edzéseim alapján, de kezdésnek ezzel tökéletesen boldog vagyok az előzményeket is figyelembe véve. A GPS órám adatai alapján sikerült 42.2 km helyett 42.8 km-t futnom. Szélesek voltak az utcák, meg kéne tanulni egyenesen futni. A frissítésnél a gél helyett valamit ki kellene találni, mert nincsen jóban a gyomrommal ez a szintetikus lötty. Több szilárd halmazállapotú szénhidrát kellene. Röviden, vagy nem is annyira röviden ez lett volna az „első” története. Most egy kis pihenés jön és megyünk tovább a következő „nagy cél” felé.
Gergő
