(először azt írtam, „rövid”, de aztán át kellett javítanom 
)
Összességében nagyon boldog vagyok és elégedett életem első triatlon versenyével. Sokkal több a pozitív, mint a negatív dolog.
A teljes hivatalos versenyben töltött időm 1:50:14, ami valahol az A és a B terv között van félúton (az A. terv 1:40 volt, a B. terv 2:00 óra, a C. terv bármennyi idő alatt teljesíteni).
Nagyon sokat segített, hogy ott volt a kicsi lányom (aki ezért hajlandó volt korán kelni vasárnap reggel és szurkolni nekem minden fordulónál ) és az edzőm aki rengeteg hasznos tanácsot adott, főként a depóban és mindig biztatott, erőt adott amikor elhaladtam a versenyközpont mellett. Köszi, Zsuzsa és Dávid!
Kellemes meglepetés volt és nagy erőt adott, hogy a futócsoportokból megismert ZEra és Rita szurkoltak a versenyközpontban, nagyon köszönöm!
A versenyről Bedepózás: Dávid nagyon rendes volt, odajött hozzám, mindent leellenőrzött, hogy jól tettem-e fel, még igazított egy-két dolgot rajta, minden profin össze volt készítve. Azt terveztem, hogy úszónadrágra húzom a kerékpáros nadrágot és felül triatlonos mezt, egy szellősebb futócipőben tekerek, majd bringa után a normál futócipőre és technikai pólóra cserélem. Ez utóbbiból semmi nem lett, de erről majd később.
Úszás: Előtte sokat rémisztgettem magam, hogy ez a mumusom. Ehhez képest meglepően jól ment. Hivatalosan 19:11 percet mértek, bár amikor felálltam a bokáig érő vízben, nekem 17 perc valamennyi volt! El sem akartam hinni!! Előtte úgy voltam vele, hogy ha sikerül 24 perc alá bevinni, az csúcsteljesítmény lesz részemről…
Norbival és barátjával nem teljesen a szélén álltunk, de nem is túl középen a rajtnál. Azt beszéltük meg, hogy megpróbáljuk Norbival hasonló tempóban úszni-húzni egymást. Amikor elrajtoltunk, ebből semmi nem lett, kb. 10 mp után azt sem tudtam, hol vagyok.
Első hibát itt követtem el. Egy idő után felnéztem és láttam, hogy körülöttem még mindenki gyalogol a vízben. Azt hittem, valamit elrontottam, gondoltam én is felállok, nézzek szét. Ahogy felálltam, leért a lábam és kettőt léptem, azonnal belehasított a fájdalom: egy kagylóba léptem… Később derült ki, milyen csúnyán felhasította a talpam…
Gyorsan abba is hagytam a sétát és újra elkezdtem úszni. Annyit láttam, hogy előttem pár méterrel úszik a srác, igyekeztem követni, úgy sejtettem, hogy Norbi mögöttem lehet. De aztán elvesztettem a fonalat... Ha láttam, hogy nagyon lemaradok, akkor átváltottam gyorsba 5-10 másodpercig és igyekeztem legalább 3 m-re megközelíteni. Utána megint mellben úsztam.
Úgy tűnt, sikerült jól helyet választani, tulajdonképpen végig megúsztam a „verekedést”, nem kaptam senkitől és remélem én sem osztottam ki senkinek semmit J Többnyire mellben úsztam, a gyorsúszás 5-10 másodpercnél tovább nekem nem megy. Az első bólyáig működött ez a stratégia, ott hirtelen sokan lettek és akkor elkezdett hullámozni is a Balaton. Na, ott kezdett vicces lenni, hogy hol nekem simítottak a mellettem úszók végig a fenekemen, hol én a mellettem levőkén… 
De verekedés nem volt, egészen kulturáltan meg tudtunk lenni egymás mellett. Azt hiszem, két bólya volt… A második után már nagyon hullámzott és többször levegővételnél a számba csapott, na, ott nagyokat ittam… J De éreztem, hogy megy ez, viszont nem akartam lazsálni, hogy meglegyen a 24 perc alatti kijövetel a vízből. Amikor már elég sekély volt és láttam, hogy kb. mindenki gyalogol, felálltam és az órámra néztem: 17 perc valamennyi volt, szinte ujjongva kiáltottam fel!
Dávid előre figyelmeztetett, mégis meglepődtem, amikor megláttam a pulzusom ebben a helyzetben. Mondta, hogy amikor vízszintesből felegyenesedek, hirtelen el fog szállni, de nem kell megijedni, majd helyrejön. Viszont elég vicces volt ahogy kijöttem a vízből valami egészen fura tudatállapotban futottam a depóig. Alig bírtam kocogni, komoly erőfeszítés volt. Most már megtapasztaltam és megértettem, hogy miért olyan furák a versenyzők, amikor kijönnek a vízből…
Dávid ujjongva fogadott a depóhelyem mellett, együtt örültünk, hogy ilyen jól sikerült az úszás. Bár amikor leültem megtörölni a lábam és megnézni, csóválta a fejét, amikor látta, hogy elöntötte a talpam a vér… Ittam a kulacsból kb. 3 dl-t sima vizet.
Itt követtem el a második hibát. A tervezett frissítést hirtelen ötletből felülírva nem a sótablettát és a Thermet vettem be a bringa előtt, hanem gondoltam egyet és előkaptam a táskából egy sportszeletet, „hogy legyen elég energia”. Dávid elég mérgesen nézett rám, de akkor már meg volt bontva és tömtem a számba: persze lenyelni nem tudtam. Csak úgy kb. 5 km-el odébb, a bringapályán tudtam az utolsó falatot is lenyelni, addig morzsolgattam a számban. Megfordult a fejemben, hogy kiköpöm a csomót (bárcsak ezt tettem volna!), de kulturált akartam lenni és nem tettem.
Kerékpár A depót 24:27-kor hagytam el, tehát szintidőn belül voltam. Ahogyan terveztem, az első km-ket szerettem volna nyugisan, a pulzust normalizálva tekerni. Sajnos el voltam foglalva a rágással-nyeléssel (még mindig a számban volt a csokis szelet). Így hamar elértem a versenypulzusom még tolerálható mértékét, ami az anaerob zónám alsó határa. Sajnos az órát elfelejtettem áttenni a kormányra, így a csuklómon kellett nézegessem…
Nagyon szépen ment, amikor elkezdődtek az emelkedők, a váltásokkal igyekeztem tűrhető tempót és erőbedobást elérni. Közben elkezdtem előzgetni, ami meglepett J Azt hittem, a bringán sem vagyok túl jó, de amikor emelkedőn már a hatodik embert előztem meg, akkor elkezdett nőni az önbizalmam. Végre le tudtam nyelni a csokis szelet utolsó morzsáit, de már éreztem, hogy baj lesz…
Amikor felértünk a pálya legtetejére (tudtam hol van, mert két hete elmentem és autóval bejártam… ) jöhetett egy kis lejtő. Végig tekertem a lejtőn is, nem pihentem, ezért a pulzusom folyamatosan az anaerob zónában maradt, picit középértéken. Bár eredetileg azt terveztem, hogy pihenni fogok, de ekkor a gyomromban kezdtem valami furát érezni, gondoltam, hogy jobb minél előbb túl lenni ezen.
Aztán meglepődtem, hogy amit én hosszú lejtőnek gondoltam, az valójában még picit emelkedett is… Itt kezdtem el (kb. 15 km-nél) érezni, hogy egy nagy darab kő van a gyomromban. Az eszem tudta is, hogy miért: akkora pulzus mellett nem jutott vér a gyomorban emészteni… De a tudatállapotom miatt nem tudtam azt a döntés meghozni, hogy megálljak és meghánytassam magam vagy lassítsak: nyomtam a pedált, ahogy bírtam.
Közben már elkezdtem érezni a talpam is, ahol a kagyló felhasította, enyhe zsibbadást… Gondoltam: na, majd ha beértünk Keszthelyre ismét, ott a lejtőkön pihenek… Hááát… az egy alattomos, hosszan elnyújtott enyhe emelkedő volt…
18 km után már nagyon vártam, hogy vége legyen, érjek már be a depóba aztán majd lesz valami… Ahogy beértem a leszállózónába, mindenki szeme láttára ott szerencsétlenkedtem az órámmal, hogy átállítsam kerékpárról depó üzemmódra… fel is borítottam a bringát, az egyik versenybíró csúnyán nézett rám, gondoltam, na itt bünti lesz… Végül egészen tűrhető idő, kb. 45 perc lett, végig az általam még tolerálhatónak vélt pulzuson…
Futás Ahogy visszaértem, letettem a bringát és a sisakot, elkezdtem gondolkodni: kimenjek egyáltalán futni? A kicsi lányom tök lelkes volt, ott állt a depó mellett és ujjongott, hogy „apaaaa, tök jót mentél!” J Valószínűleg nem értette, nem érthette, mi van velem. Gondoltam, inkább nem cserélek cipőt, mert ha meglátom a véres lábam, nem fogok elindulni. Akkor már sajgott a talpam és elkezdett zsibbadni. A hányinger kerülgetett, a gyomromban egy darab követ éreztem. Kell nekem még 35-40 perc szenvedés? Ekkor kattant be a mantrám: „Nekem rutinom van!” Mármint versenyrutinom, futóversenyekről.
Megittam az Argival kevert FABX-et, majd döntöttem: elindulok, majd csak lesz valami. Sikerült a pulzust visszaszorítani 170 körülire, cserébe viszont a tempó 6:45 körüli volt az első körön. Nem frissítettem semmit, igyekeztem túl lenni az egészen. Reménykedtem, hogy vagy kipakolok mindent az útszélén és akkor megkönnyebbülök vagy lesz valami a gyomromban levő kővel. Közben a talpam már nagyon zsibbadt.
Amikor visszaértem az első körről, motyogtam valamit Dávidnak, hogy „végem van!”, szerencsére valószínűleg nem hallotta. A kicsi lányom ujjongott, de nem volt annyi erőm se, hogy megszólaljak, csak bágyadtan legyintettem előtte, mereven előrenézve… Gondolkoztam, van-e értelme kimenni a második körre… Itt nem adhatom fel… „Nekem rutinom van! Nekem rutinom van!” mondogattam magamnak. Második kör elején a számat kiöblítettem, a maradékot magamra öntöttem sima vízből, mert akkora már nagyon meleg is volt. Inni nem mertem, nem tudtam, hogyan viselkedne a gyomromban.
Legyűrtem a második kört is. Valami borzalmasan lassan, 7-8 közötti tempóban.
És jött a befutó, a megkönnyebbülés: vége, megcsináltam!
Még vagy negyedórát kerülgetett a hányinger, ezért borzalmas képek készültek rólam befutás után. Aztán ahogy a pulzusom lenyugodott, a gyomrom elkezdett emészteni, elmúlt magától. A lábamon levő seb még nem múlt el, de remélem már csak napok kérdése…
Tanulságok:
Nagyon jó volt, tapasztalatot szerezni, megélni, hogy milyen amikor a versenyben töltött közel 2 óra alatt váltakozik a sportág, mennyi mindenre kell figyelni és koncentrálni a mozgáson kívül az apró részletekre is.
Másik tanulság: mindennek ára van. A túlzott óvatosságnak is. Több energiát akartam a bringára, ezzel viszont felborítottam a frissítésem, a gyomromban cipeltem a bevitt cuccot, szinte agyoncsaptam a teljes versenyem vele.
Harmadik tanulság: több önbizalom és nagyobb fegyelem. Ha van egy terv, akkor azt be kell tartani, ha törik ha szakad, nincsenek hirtelen ötletek…
Szóval boldog vagyok, elégedett vagyok! Jó volt.
