Elengedni, nem feladni
van jelentősége e különbségételnek. A beszámoló átgondolását már a verseny vége előtt megkezdhettem. Látom magam, amint a 40 fokban egy fa árnyékában libabőrösen, fázva várom az idő múlását, és Robi befutóját. Ez általában fordítva szokott lenni. Ha ez film lenne, most jöjjön a felirat:
4 nappal korábban...
Vagyis kedden reggel elmentem egy Pusztazámori kis körre reggel hatkor országútival. Muszáj volt edzenem, nem akartam kidőlni e miatt már az elején. Gondosan előkészítettem mindent, mintha depóznék, így nem reggel kell kapkodni, időt húzni. A kör jól sikerült, lazára fogtam, így is lett PR a hazafelé vezető emelkedőn. Egyre laposabb lesz. Kicsit néha fáztam lefelé gurulva, de a nap éppen csak felkelt. A tekerés jól esett, hét tizenötkor együtt reggeliztünk, és vittem a gyerekeket az oviba. Ilyen kört terveztem csütörtökre is. Bementem dolgozni. Kilenckor volt egy megbeszélésem, ahol még minden rendben volt. Dél körül éreztem, hogy valami nem stimmel. Állandó tüsszögés és vízszerű orrfolyás tört rám.
Alig láttam, a kedvem és energiaszintem a padló felé kezdett konvergálni. Mivel eléggé egyhangú munkát kellett végeznem, nem sikerült koncentrálni. Első gondolatom az allergia volt. De az nem vagyok, akkor vírus. Megfázás harminc fokban? Akkor már annyi volt. Úgy döntöttem hazajövök munkástul. Itthon kicsit nyugisabb. Másnapra futást terveztem, de abból sem lett semmi. Olyat tettem amit huszonöt éves aktív éveim alatt szinte soha, nem mentem be dolgozni. Fájtak a csontjaim, gyenge voltam. Ennek ellenére dolgozgattam. Lázam mértem, de az nem volt. Mi lesz így a versennyel? Forró fürdővel kúráltam magam nagyon jól esett. Csütörtökön már mennem kellett dolgozni, kolléganő tervezett szabija miatt. Ültem a harminc fokos napfénytől meleg irodában, pulcsiban. Szerencsére kivételesen nem volt nagy mozgás körülöttem. Péntekre enyhült a dolog, orrfolyás maradt. Ez azért kellemetlen, mert a levegő nem tud eljutni a megfelelő helyre. Péntek este terv szerint elindulunk Hortobágyra. Kezdtem bebeszélni magamnak hogy jól vagyok.
Egy évvel ezelőtt...
Tudatosan összeállítottam a versenynaptáramat 2016-ra. A Pusztatlon teljesítését 2013 óta tervem. Mindig valami közbejött, valamivel ütközött. És félmaratont is kellett gyakorolni. Akkor ez szinte lehetetlennek tűnt. 2016-ban már nem reménytelen vállalkozás. Először nagy mellénnyel érkeztünk, 40 km egyenes terepen, mi az nekünk kemény montisoknak. Most már tisztelem a pusztát. Sokkal keményebb mint a CRK. Mély pata és traktor nyomok bazalt keménységűre száradt rögök. Fájdalmasan ráz. Árnyék, pihentető lejtő sehol.
Szombat hajnalban rázott a köhögés. Égett a tüdőm, nem tudtam aludni. Reggel hatkor Robi keltett, ideje menni. Ezt kissé zokon vettem, hiszen azért jöttünk le, hogy tudjunk aludni. Így nem voltam túl kipihent. A gyengeséget nem annyira éreztem már, irány a rajt. Jó volt elsőnek érkezni. Azt hitték a BSI-től jöttünk, olyan korán volt. Szokásos ceremónia, készülődés. Hamar eljött a tíz óra. Senkinek sem akaródzott beállni a tűző napra. Robival alkottuk az első sort. Kell ehhez önbizalom. Méregettem az ellenfeleket. A felszerelés alapján voltak páran. Kilőttünk. 200 méter után kezdődött a rázkódás. A taktikám az volt, hogy beállok valaki mögé és szélárnyékban húzatom magam. Két kilométer után meg is találtam a partnerem. Ekkor számításaim szerint a negyedik helyen voltam. Viszont aki elhúzott a rajtnál női versenyző, két kilométerig bírta, majd leszakadt és többet nem láttam. Innen volt motiváció. Dobogós helyen vonatoztam. Aki előttem ment, gyakran nézett hátra. Ez nagyobb tempóra ösztökélte. Folyamatosan ittam, illetve próbáltam. Nehéz terep ez, egy kézzel szinte lehetetlen manőverezni. És enni is kellett. A terep ismerős volt. Alig volt pár szalag a földön jelölés gyanánt, mégsem lehetett eltévedni. Mentem előre ahogy bírtam. Arra figyeltem, hogy a sebesség ne nagyon essen 21-22 km/h alá. Eredetileg nem akartam megállni a frissítőponton, de újraterveztem. Kellett a víz, és nem volt senki látótávolságon belül mögöttem. Ittam, egy egész banánt magamhoz vettem és már robogtam is tovább. Jött a halastó gátja. Ez rossz rész. Magas fű, alatta ki tudja mi. Itt láttam a motorosokat. Nem igazán értettem. Azt tudtam, hogy Robi és még páran elhúztak de ha utolértük őket akkor valami van.
Végül is a motorosok voltak csak, a mezőny eleje már kifelé tartott a pusztából. Itt lassultam picit, előztem párat. Valahol itt van kitéve a még 20 km tábla. Vége volt a verseny felének, és nekem is. Először csak azt éreztem, hogy lelassultam. Majd hiába ettem egy zselét, nem jött a várt turbómókus hatás, sőt enyhe hányinger jelezte, hogy az energiaszolgáltatással bajok lesznek. Eddig 170 és a feletti pulzussal közlekedtem. Azt sejtettem hogy így nem fogok napokat bírni, de 1:45 körüli idő látszott az első felén, minek spórolni. Plusz ismertem a pályát, az utolsó 10 km sík sprint, jó minőségű úton. Egyre többen értek utol. Ellenfelem, egy női versenyző is beért, és elment. Próbáltam tartani a lépést, eleinte sikerült a távolságot leküzdenem, majd feladtam. 15 km/h esett vissza a tempóm, nem tudtam gyorsulni.
Itt volt a vége. A kisvasútnál társamul szegődött egy erős talpgörcs is. Nem tudtam kipörgetni. Reméltem hogy túlélem. Nem tudtam olyan lassan menni, hogy ne fájjon. És jött a még 10 km tábla. Egy örökkévalóságnak tűnt. Újabb frissítő. Itt vizet ittam, kellett a sok izóra és zselére. Innen szinte el sem tudtam indulni. Sikítani tudtam volna a fájdalomtól. Gondoltam leszállok és tolom. Amíg ezeken gondolkodtam fogytak a kilométerek. Még 5 km. Nem bírom ki. A futáson gondolkodtam. Nem lenne értelme elindulni. Kiszállok. A negyedik hely sem rossz. Majd legközelebb. Majd jövőre. Nem tehetek róla, beteg vagyok. Kínnal keservvel beértem a célba. Ott a fiúk kezembe nyomtak egy cetlit, mert harmadik lettem, öt perc múlva díjátadó. Mi van? Akkor aki elment nő nem is nő volt? Nem látjátok, hogy mindjárt meghalok? Elvonszoltam magam a frissítőig, vizet ittam, lemostam a vastagon rám rakódott port. Irány a dobogó! Biztosítottam a második helyezett Beatrixet, ha nem vagyok beteg nem ér utol. Ő nagyon boldog volt, hiszen amatőr, nem úgy mint mi, akik egyesületi mezben feszítettünk. Na ja, ruha teszi az embert. Gazdag ajándékcsomagot és egyedi köcsögöt kaptunk díjként. Kicsit elszállt a fáradság, irány a kocsi, pihenni kell. Háromkor rajt.
Szeretem ezt a verseny helyszínt. Van zuhany, angol wc, termálforrás. Igazi wellness paradicsom. Jól esett a lazítás. Ettünk is. Háromra úgy éreztem frissen lefürdve, átöltözve, hogy menni fog. Olyan lassú leszek, mint még soha. Megyek a saját tempómban. Ez volt a terv. Közben találkoztunk ismerősökkel, fotó. Lelkesek voltunk nagyon. És rajt. Irány újra a puszta. Mentek csak mentek el mellettem. Figyeltem az órát, pulzust. 6:10, sok, 6:30 sok, pedig menne. De ez csak a rajt eufória, vissza kell venni. 7:10, 152 pulzus ez jó lesz. Ezzel kifutok a világból. Na ez így is lett volna ha a világnak 4 km múlva vége. Annak nem volt, nekem igen. Jött a séta. Soha nem sétálok. Kiesem a ritmusból, jön a görcs, nem jó. Összeálltunk páran. Említettem hogy részemről DNF lesz. Biztattak, hogy ne adjam fel. Együtt lesétáljuk. Egy fiatal női versenyzővel elhatároztuk, hogy lesétáljuk a hátralévő 15 km-t. Belül azonban feladtam. Azt mondták, hogy 17 óra után nem engednek ki a harmadik körre. Akkor mi értelme egy másodiknak? Azért a célkapun még átvergődtem, kimentem a pályára, majd a puszta előtt olyat tettem, mint eddig soha. Kiszálltam a versenyből, feladtam. Nehéz leírni azt az érzést. Amikor megy a zselé, a szervezetem szédüléssel, fejfájással, hányingerrel tiltakozik minden lépés ellen. A megfázás miatt nem kapok elég levegőt. Egy év készülése, szervezése megy a kukába. Van ennél rosszabb, van ennél kegyetlenebb dolog és eset, amikor ráébredek, hogy mégsem fog menni. El kell engedni, tovább kell lépni. Amint leadom a chipet megbánom. Mehetnék még. De valamiért így döntöttem, oka volt. Lepöckölöm a kisördögöt a vállamról, ma már nincs teendőd. A befutó érmet kedves néni átadja. Tiltakozom, nem teljesítettem. Ez akkor is jár. Egy mítosz kicsit oda. Körbenézek, árnyékot keresve.
Napjainkban....
Ülök a fa alatt, nézem a futókat. Arcokon szenvedés, kín. Az első körös új ismerősöm kimegy a harmadik körre. Sétál. Jó futók mind sétálnak sok vizet isznak. Ez nem pusztán futás, ez valami más. Robit is látom kimenni újra. Szándékosan nem szólok neki. Sok idő, mire újra látom. Még kezdik a harmadik kört, vannak akik a végsőkig kitartanak, már bontják a célkaput, pakolnak a szervezők. Megtartják a díjátadót. A buli hatig tartott, és elmúlt hat óra. Vége van. Nem lettem pusztatlonista. Jövőre szépíthetek, adósom a Hortobágy egy jó félmaratonnal.
Epilógus
Lehet, nem ez volt az év legmelegebb napja. Extrém UV, 38 fok árnyékban, szélcsend. A pulzus magasabb, a tempo alacsonyabb mint amire számíthatunk. Jó ez a verseny. Valami más. Ha már így alakult, újabb tapasztalattal lettem gazdagabb. Van olyan eset amikor el kell engedni egy folyamatot, mert a körülmények nem ideálisak. Vagy van fontosabb dolog is egy befutóéremnél, vagy dobogós helyezésnél. Nem érdemes kockáztatni, ez nem az a szintje a versenyzésnek. Volt, akit mentő hozott be a pályáról. Jön a következő lehetőség, mert tervek célok kellenek. Az lesz majd az igazi, mindig a következő, mindig előre!
