Délelőtt az idén országos bajnoki futamként szereplő Crosskovácsi MTB maratonon versenyeztem. A mezőny végéről rajtoltam. Ahogy elindult a verseny szépen kezdtem előzgetni, viszont egy mászásnál leesett a láncom.
Mivel itt még nagyon egyben volt a mezőny, így sokan kerültek elém főleg kevésbé ügyes versenyzők, akik miatt kicsivel később le kellett szállni a meredek felfelén, mert nem tudták nyeregből abszolválni azt. Nagyjából a tizenharmadik km-ig tartott, mire ledolgoztam ezt a hátrányt. Mivel, akikre figyelni szoktam, azok közül sajnos mindenki nagyon elment, saját tempóban pedáloztam kb. az utolsó kilométerekig. A végén volt egy kis meccselés, mert felért rám egy sporttárs. Az utolsó lefele előtt még figyeltem, hogy elől legyek, aztán a célig nyomtuk izomból. A pálya jó volt a bringa gurult én meg örültem, hogy a közelmúltban történt technikai gondok is elkerülnek és a betegségem kezelése is jó irányba halad. Kezd megjönni a formám, talán még ebben a szezonban lesz olyan eredeményem is, amivel elégedett leszek.
Master 1 korcsoport 5. helyezésre volt elég ez a tempó.
Köszönet a RoPrintnek a szuper bicajért és az állandó támogatásért!
Az éjszaka izgalmasabbra sikerült, a WadkanZ Trail budaörsi éjszakai terepfutó versenyen indultam.
Gondoltuk az edzőmmel kipróbáljuk, hogy reagál a szervezetem egy ilyen, egy napon belül történő dupla/más jellegű terhelésre. 21:30- kor került sor a középső „M” táv rajtjára a Budakeszi Farkasréti repülő térről. Eleve vonzott az éjszakai versenyzés lehetősége, másrészt nagyon nagy feeling fáklyákkal kijelölt pályán szaladni. Másrészt a versenyszervezők előző két rendezvényén is jártam már és mondhatom, hogy prémium minőséget adnak. Az útvonal szinte minden méterét ismerem. Igaz, hogy április vége óta nem futottam értékelhetően, talán kétszer kocogtam, viszont fejben készültem nagyon. A rajtnál a szokásos leg végéről indultam. Itt még abban sem voltam biztos, hogy végig tudom futni a 15 km-es távot 442 m szinttel. Enyhe lefelével kezdtünk itt még kóstolgattam a tempót, picit féltem a 4:20-4:10-től. A délelőtti verseny hatását még éreztem a combjaimban, hátamban. Aztán szépen szedegettem össze a sporikat. Felmentünk a vitorlázó emlékműig és végig előztem. Aztán, ahogy indult a lefelé a széles kavicsos dózeren, tényleg hasítottam. Suhantak el mellettem a versenyzőtársak. A kőhegyre felvezető kaptatón szurkolt nekem a világ legszuperebb családja. Jó Messziről hallottam a kiabálásukat: hajrá apa-hajrá apa!!!
Innét kb. a célig azon gondolkodtam, hogy a tök sötétben a kölcsönkapott 180 lumenes Petzl lámpa ellenfényében, honnét tudták, hogy én jövök?
A csúnya köhögésemről tudták...
A checkpointon mondja a segítő, hogy hárman vannak előttem.
- Mi, tizenhárman???
- Nem, ismétli: hárman. 😮
Hát itt nincs mese, nyomni kell, pedig azt terveztem, hogy felfelé kicsit rápihenek a lefelékre, mert az egyébként is és ebben a fáradt állapotomban meg kiváltképpen jobban megy, mint felfelé. Még a kőhegyről lefelé meglett az addigi harmadik helyen futó srác és itt már látótávon belülre került a második is, aki egy hölgy volt. Őt végig üldöztem felfelé az Erdész utcán és a meredek, köves folytatásán. A végén fogtam meg a tetőn, a sorompónál. Nagy szerencséjére, mert itt benézte a jelölést és a hosszabb táv felé ment volna, ha nem szólok neki. Innét együtt eresztettük lefelé a Vitorlázó emlékművet elhagyva egészen kb. a Sorrento sziklától keresztbe jövő S jelzésig. Itt tovább fokoztam a tempót, amennyire tudtam, 3:30 körüli ezret facsartam lefelé. Kicsit sikerült leszakítanom, kb. 100 méterre. Tartottam tőle, hogy ha itt nem szerzek előnyt, akkor az utolsó felfelén lesprintel. Aztán már kb. a tizennegyedik km elején jött a felismerés hogy eltévedtünk. Párhuzamosan a helyes úttal futunk, köztünk és a jó nyom közt egy, búzatábla, egy bokrokkal, szederindával benőtt árok van. Pár másodpercet hezitáltam aztán belegázoltam. Készen voltam testben és lélekben is nagyon. Nagyon rossz volt a gabonában futni. Fogta, húzta vissza a lábaimat. Ennél rosszabb már csak ez után volt, átkelni a bokros vadrózsás árkon. Ekkor még mindig nem láttam a cél területet csak a szpíker hangját hallottam meg a zenét, ez vezetett. Gondoltam ilyen szerencsém is csak nekem lehet, hogy egy dobogós helyezést bukok egy eltévedés miatt. Bukdácsoltam a mély gödrökkel teli magas fűvel benőtt talajon és látom, hogy oldalról jön néhány fejlámpafény a helyes úton. Basszus ezek elém fognak kerülni…
Szinte lépésenként rándult görcsbe a lábam az egyenetlen buktatókon de sikerült előttük kiérni az útra. Már látszik a cél. Innét ing-gyatya! A szpíker üvölt, hogy ha megnyomjuk még előzhetünk is. Hát nem nekem beszélt, mert előttem látóhatáron nem volt senki. De mögöttem is úgy elmaradtak a többiek, hogy azt hittem, hogy most Ők tévedtek el. Meglett az abszolút második hely a hetvenkét indulóból! Az eredményhirdetésig elfogyasztottam az egyébként nagyon finom befutó kaját. Elgondolkodtató, hogy a hazai monti versenyekkel ellentétben milyen minőséget nyújtottak. Három féle, előre választható menü. Vega, vegán, húsos. Ha akarsz a családtagoknak rendelni , megteheted azt is. Ez után jött egy profi masszázs. Mindenkinek, aki igényli és elég hosszan. Ha kell Tape-el kezelnek, van SMR hengerük, teniszlabda, jó hangulat, stb..
Összességében elégedett vagyok, mert egy nagyon jó sporthétvégét sikerült összehozni. Azt hiszem, most pihenek kicsit...
