Az úgy kezdődött, hogy ez a kis rendezvény tavaly első rendezésű versenyként debütált a hazai montis maratonok világában. Mondhatom, hogy elég jól. Mivel a tél mindenkinek nagyon hosszú a monoton felkészülés miatt, így elég jól időzített verseny, arra, hogy lemérhesse magának az ember hol is tart a többiekhez képest. Így voltam ezzel magam is. Akiket invitáltam az indulásra, azt mondták, hogy félnek az ilyen első próbálkozásoktól a gyermekbetegségek miatt. Én meg úgy fogtam fel, hogy nem kell agyvérzést kapni ha nem kifogástalan a jelölés és mondjuk eltévedek. Legjobb edzés a verseny. Végül egy második helyet sikerült akkor szereznem.
Az idei versenytől ha lehet még annyit sem vártam, mint a tavalyitól. Gyakorlatilag januárban kezdtem az alapozást, a súlyommal sem vagyok ott ahol lennem kéne. A hét második felében fellépő családi hasmenés sem volt biztató jel, igaz, hogy szombatra már megszűnni látszott. Szombaton este azért leutaztunk a családdal Anyukámhoz vidékre, mert tőle egy óra autóútra van csak a versenyközpont. Este kaptam egy szuper masszázst egy még szuperebb masszőrtől. Ekkor nyoma sem volt az előző napok hasmenésének. Viszont vasárnap reggel az elmaradhatatlan kávé után tulajdonképpen rabul ejtett a mellékhelyiség. Az eredeti tervek szerint már fél órája úton kellett volna lennünk és én még a wc-n azon gondolkozom, hogy van-e értelme így egyáltalán versenyezni. Aztán jöttek a pozitív gondolatok, hogy a legjobb edzés a verseny. Ok, hogy edzés, csak érjek oda a rajtra… Nem baj elmegyek, maximum szurkolok a csapattársaknak, ha tudok. Itt megkötöttem magammal az alkut, ha az odaút „eseménytelenül” zajlik, akkor versenyezni fogok. Minden rendben volt az úton, így beneveztem két körre. Maradt egy kis időm melegíteni is, aztán rajt! Az első métertől az első kőr végéig kb. magamhoz képest rendben mentek a dolgok. De csak eddig, mert ez után elkezdtem erőteljesen lassulni. Itt értek fel rám jó páran. Néhány kilométerig kifacsartam magamból az utolsó valamire való wattokat. Aztán valahol a második kőr felénél teljesen ledobtam a vasmacskát. Kifogyott az üzemanyag. Az egyik Mediteches sporttárs meg is jegyezte, hogy egyenletes tempóban kellene kerékpározni, nem így lószolgatni! :O
Én azt hittem, hogy rám van írva, hogy az életemért küzdök, de ezek szerint nem volt.
Végül is összegezve a történéseket hálás lehetek, hogy egyáltalán végig tudtam menni a versenyen főleg biológiai és persze technikai probléma mentesen. Azt sem szeretném kifelejteni, hogy a végén Master 1 kategóriában középtávon a második helyre volt elég ez a teljesítmény. A csapatból mindenki dobogós lett, Krisztián U23 első hely, Csabi Master2 rövidtáv 2. helyezett. Örülök, hogy az indulás mellett döntöttem. Tényleg jó edzés volt. A pályajelölés és a rendezés hibátlan volt, gyakorlatilag nem lehetett eltévedni. A pálya egy picivel izgalmasabbra sikerült, mint tavaly. Remélem, megmarad a szervezők lelkesedése és fixen számíthatunk évről-évre egy kiváló szintfelmérő versenylehetőségre a Zselicben.
