Pusztatlon....
Kinek mit jelent ez a szó?
Létezik egyáltalán ilyen szó, ha igen mi az értelme?
Igen létezik, méghozzá a BSI nevezte el így a Hortobágyi pusztában megrendezésre kerülő terep duatlon versenyét ami kerékpározásból és egy szóviccel élve pusztán futásból áll.
2013-ban mi már ismeretséget kötöttünk a Pusztatlon világával, de akkor a 40 kilométer bringa után csak a 7 kilométeres futást választottuk ami nagyjából a hobbi távnak felet meg, mert összetett értékelés nem volt, csak a 40 bringa, 21 futást tartalmazó hosszútávon. Azt hittük ismerjük a pusztát, de óriásit tévedtünk.....
Múlt hétvégén az Mtb piknik rövid-távját teljesítettem, ahol Master 2 kategória 8. helyen értem be. Egyszer majd talán erről is megosztom az élményeimet, de most a pusztai élmények nagyon kikívánkoznak belőlem.
Anyuék vigyáztak a gyerkőcökre hétvégén, így a pénteki 6 órai boltzárás után elindultunk kelet felé. Az úticélunk a Tiszafüredi Kormorán kemping volt. Mehettünk volna a lakókocsival is, vagy vehettünk volna ki szállást valahol, de ezt a hétvégét, most vadregényesre terveztük. A Galaxy egyik nagy előnye, hogy a második és a harmadik sor ülést teljesen síkba lehet fektetni így ott egy kényelmes majd két méter hosszú fekhely alakítható ki. Tíz perc sakkozás után megtaláltuk azokat a matracokat amik pont kitöltik ezt a helyet így a szállásunk két éjszakára meg volt oldva. A kempingbe valamivel 10 óra után értünk le, a recepción teljes sötétség várt minket. Nemsokára találkoztunk a biztonsági őrrel, aki elmondta, hogy csak reggel tudunk bejelentkezni a kempingbe, de nagyon szívesen beenged minket, a papírozást majd elintézzük, ha kinyit a recepció. Találtunk egy jó árnyékos helyet, majd elfogyasztottuk vacsoránkat közvetlenül a Tisza partján. Este 10 órakor még 30 fok fölött volt a hőmérséklet, várhatóan nem fogunk szombaton a versenyen fázni. Kicsit még hadakoztunk a szúnyogokkal, majd a békák kvartyogására elaludtunk.
Reggel 7-kor frissen és fiatalosan ébredtünk, elmentünk megmosakodni, reggeliztünk, kifelé menet bejelentkeztünk a kempingbe, majd elindultunk Hortobágy felé.
8 után nem sokkal már ott voltunk. Szinte mi voltunk az elsők és ennek meg volt az a nagy előnye, hogy mi állhattunk be a legjobb helyre amit három szép nagy árnyékot vető fa alatt találtunk meg. Elgurultunk átvenni a rajtszámokat, majd visszamentünk az autóhoz készülődni, és magunkra kenni a nem kevés mennyiségű naptejet.
A 10 órás rajt előtt húsz perccel teljesen üres volt a rajtzóna így kicsit még hűsöltünk az árnyékban, de itt most nem szerettem volna azt a hibát elkövetni, hogy nem jó helyre állok be a rajthoz. 10 perccel a rajt előtt elsőként sorakoztam fel a szalag elé a terület bal oldalán. Mivel a rajt után közvetlenül három balos kanyar jön így ezt találtam a legjobb rajtpozíciónak. Úgy tűnt senki sem mert elsőnek beállni, mert utánam, szinte pár perc alatt megtelt a rajtzóna.
Ancsa közvetlenül mellém állt be az első sorba. Hátranéztem, próbáltam megtalálni az ellenfeleket, de mivel ez nem egy átlagos monti verseny így nem nagyon találtam ismerős arcokat. Ismerős mezt is csak párat, de ez nem jelent semmit. Elkezdtük a visszaszámlálást, majd rajt! Az első sorból sikerült kivágódnom, és meglepődve vettem észre, hogy se az első, se a második kanyarnál nincs mellettem senki én megyek elöl. Hát akkor gyia! A pulzusom hamar megtalálta a rajt utáni 170-es értéket és nyomtam neki. Kifordultunk a füves területről még mindig senki mellettem. Előttem elindult a felvezető motoros aki folyamatosan nézegetett hátrafelé. Baszki ilyen se volt még, hogy engem vezet fel a motoros! Jött az első rázatós füves szakasz, 30 feletti tempóval mentem át rajta, majd jobbos kanyar irány a puszta! Motoros előttem, mellettem még mindig senki...
Az első két kilométeren keresztül végig én vezettem a mezőnyt, igaz nem mertem hátranézni, hogy jönnek-e mögöttem vagy csak egyedül én vagyok az a marha aki ilyen időben úgy gondolja, hogy a puszta a legjobb hely szabadidejének eltöltésére. Egy enyhe jobbos kanyar után azonban előbb ketten, aztán még ketten elmentek mellettem, visszacsúsztam az ötödik helyre. Mivel itt nincs korosztályos, csak abszolút értékelés ez nem igazán volt jó nekem, de hosszú még ez a verseny.....
Az egyik előttem lévő srácot 500 méteren belül megfogtam és kis méregetés és egy gyors tempóváltás után megelőztem. Innen arra próbáltam meg koncentrálni, hogy ne érjen megint utol.
Valahol az 5.-6. kilométernél volt egy balos 90 fokos kanyar ahol először hátrapillantottam, mögöttem a kolléga jó 50 méterre le volt maradva, a mezőny valahol 150-200 méterrel mögöttünk húzta maga után a porfelhőt. A második, harmadik helyen lévőket láttam magam előtt, kicsit úgy tűnt, mintha egymást méregetnék, az első helyen állót viszont mintha elnyelte volna a puszta. Itt még úgy gondoltam, hogy az abszolút 4. hely is jó lesz, csak meg tudjam tartani. Arra nagyon figyeltem, hogy a távolság köztem és az előttem lévők között ne növekedjen, ezt simán tudtam tartani.
Itt tennék egy kis kitérőt a terep ismertetésére. Hortobágy, puszta, sík, semmi technika, nagy tempó.... szerintem mindenki ezt gondolja erről a versenyről. A strava szerint 9 méter szint volt a 41 kilométerbe szóval vegyük úgy, hogy sík. Akkor miért csak 26-os átlagot tudtam menni? Nos azért mert a terep sík, de az út amin mentünk az nem teljesen. Azaz síknak sík, csak nem úgy ahogy kellene. Na érted már? Nem ugye? Nem csodálom....
Az útvonalunk a meglévő földes utakon ment amin viszont a traktorok is mennek. Traktorok? És akkor mi van? Képzelj magad elé egy traktor gumit. Megvan? Szép nagy mintája van. Na ennek a mintának a lenyomata van benne az út nagy részében ami konkrétan szarrá ráz, ahol meg nem ez van ott fű van. Nem kicsi, hanem nagy, szóval ezek a szakaszok nagyon leveszik a sebességet. Lehet ám a bringa orrában FOX, ez a terep azt is szétrázza, persze, hogy szépen csillapít meg minden, de akkor is.
A 15.-ik kilométer környékén mintha kicsit közelebb kerültem volna a 3. helyen lévő kollégához. Ismerős volt a terep, tudtam, hogy hamarosan ráfordulunk a tavak melletti gátra ami egy eléggé szenvedős füves, rázós rész. Hátranézve az előnyöm a mögöttem lévőkhöz képest 100-150 méter lehetett, szóval pihenésről szó sem lehetett. Nekem a versenyeken megvan a procedúrám a frissítésre ami szigorúan idő alapján történik ezen a versenyen sem volt ez másképp. Az első zselét a gát előtt 10 perccel nyomtam le így az már aktívan bekapcsolódott az energiaszolgáltatásba.
Még egy kis kitérő, nem említettem még az időjárást. A verseny alatt 33,8 átlag és 38 maximumot mért az órám, nem volt hideg, árnyék 1 méter sem volt a pályán...
A gátra felkanyarodva azt vettem észre, hogy hirtelen nagyon felértem az előttem lévőre, alig kellett 1 kilométer és mögötte voltam. Utaztam kicsit vele, és közben szemléltem. Látszott a mozgásán, hogy kezd lassulni. Átmentem a másik nyomvonalra és ismét egy kicsit megnyomtam. A kanyar előtt visszanéztem, de ott már jó 50 méterrel volt mögöttem. Itt már tisztán látszott, hogy nem fog visszatámadni...
Következett az egyik legszenvedősebb része a pályának a füves gáton való tekerés ami még a lelket is kirázza a jóemberből. Ezen a részen nem volt ritka, hogy csak 20-22-es tempót sikerült kipréselni magamból. Következett az a rész ahol a két tó közötti szakaszon tekerünk, de persze a tavakból semmit nem láttunk, itt helyenként szép 50-60 centis fűben tekertünk, csak remélhettem, hogy nincs előttem árok, vagy valami nagyobb akadály. Egy kanyar előtt feltűnt előttem egy Merida Maraton Team-es kolléga aki a második helyen volt. Éppen egy kisebb bokrot próbált meg kifejteni a hátsó váltóból és a sorból. Pár méterre lehettem tőle amikor újra felszállt és tekerni kezdett. Persze közben látta, hogy megérkezek mögé, ezért jó nagy tempóval indult meg, amit próbáltam tartani. A kisvasút melletti jó minőségű -sima- földútra szinte egyszerre kanyarodtunk ki. Jött a tábla: még 10 kilométer a célig. Itt beálltam mögé és tartottam a tempóját, ami nem volt kicsit, de azért rajta is látszott már a fáradtság. Lenyomtam a második zselét és kicsit nyugodtabb „követő” tempóra álltam be mögötte, úgy hogy a távolság kettőnk között ne változzon. Közben végig azon agyaltam, hogy támadjak-e a 2. helyért vagy menjek biztosra és elég lesz a 3. hely. Főképp, hogy nekem még délután kell futnom egy félmaratont is....
Az utolsó 10 kilométert egymás mögött tettük meg nem támadtam, nem akartam szétcsapni magam a futás előtt. Úgy döntöttem, hogy ha az utolsó aszfalton meg tudom fogni akkor támadok, ha nem akkor megyek a biztos harmadik helyre. Az aszfaltra pár méterrel mögötte fordultam ki balra az ösvényről itt még mindig nem döntöttem, 200 méterrel a cél előtt volt két vizesárkon való átvezetés ahol jó lenne nem meccselni, mert abból még csúnya bukás is lehet. Ez végül is megoldódott, mert feltűnt előttünk pár rövid távos, vagy a túrázó, de pont úgy érkeztem az árokhoz, hogy előttem voltak. Lelassítottam, és itt végül is eldőlt a helyezés. Szép nyugodtan átmentem mögöttük majd az egyenesbe megelőztem őket. A célba harmadikként értem be, de ennek nagyon örültem.
Átvettem a befutóérmet, ami ezúttal is a szokásos gravírozott fa érem volt, majd kifújtam magam. 1:35:07 alatt tettem meg a 41 kilométert 161-es átlagpulzussal ami nem rossz, mivel itt nem volt olyan rész ahol ne kellett volna tekerni, talán csak egy két szűkebb kanyar.
Leültem az árnyékba és vártam Ancsát. Neki 1:50 környéki időt lőttünk be, de csak 2:07-nél futott be, abszolút harmadikként a női mezőnyben. Lehetne szépíteni a dolgot, de gyakorlatilag betegen állt rajthoz, a héten eléggé rosszul érezte magát és ezek szerint nem lett sokkal jobban a versenyre sem. 20 kilométerig jól ment neki is, abszolút második helyen volt, de utána azt mondta a szervezete, hogy ácsi, ácsi! Itt jött egy törés és innen már nem tudott igazán nagy tempót menni.
Nagyon pihenni se volt ideje, mert szinte rögtön szólítottak minket az eredményhirdetésre. Itt az érmek helyett kézzel készített fekete kerámia „köcsögöket” kaptunk amik rendkívül egyediek, nem egy decathlonos műanyag érmek. Persze azért annak is örültünk volna. 🙂
Lemostuk a bringákat és magunkat is egy kicsit, majd visszagurultunk az autóhoz. Jó helyen parkoltunk, mert tökéletes árnyékban voltunk. Kipakoltuk a kempingszékeinket és ledőltünk egy kicsit, közben pótoltuk az elvesztett szénhidrátmennyiséget is. Amikor valamennyire összekaptuk magunkat elmentünk zuhanyozni ami egészen felfrissített. A futóverseny rajtjáig tartó másfél órát aktív henyéléssel töltöttük el. Mellettünk egy futónak öltözött kolléga parkolt le és készülődött, aki úgy egyébként mellékesen futónak is nézett ki, a rajtszámán az 1-es rajtbox szerepelt. Beszélgettünk vele egy kicsit, majd visszatekertünk a rajt-cél területre. Az időjárás közben kikerekedett egy nyamvadt felhőcske sem volt az égen, 38-40 foknál nem sokkal volt melegebb. Öt perccel a rajt előtt beálltunk a rajtboxba.
A szervezők figyelmeztettek minket az extrém időjárásra és azt tanácsolták, senki se próbáljon meg most PR-t futni, mert az idő meg fogja ölni. Az általános javaslat az volt, hogy a normál futótempójához mindenki számoljon hozzá – edzettségtől függően- fél, egy percet és az lesz itt most a reális. Elkezdődött -nekünk immár másodszor- a visszaszámlálás, majd elindultunk.
Három hét kilométeres kör várt ránk a nagy, nagy pusztában... A körön három frissítőpont volt, 2, 5 illetve a rajt-cél területen 7 kilométernél, úgy gondoltam ez elég lesz.
Ahogy kilőttem a bringán, úgy nem lőttem ki a futás rajtjánál. Az első kör még egészen jól ment, de éreztem, hogy ez rettentő kemény lesz. A kezdeti 6 perces kilométerek az első kör végére már 6:30-ra mentek fel. Volt egy része a pályának az 5. és 6. kilométer között amikor istálók között futottunk el. Na itt ért az első komoly élmény a futásnál. Egy meleg szellő meglibbentette felénk a tömény, kemény szarszagot, itt egy kicsit meginogtam, miközben a tüdőm oxigénért sipákolt.
A célterületre be és onnan kivezető szakasznak volt egy közös része, ami olyan 500-600 méterre lehetett a céltól. Én még befelé futottam amikor megláttam a srácot aki mellettünk parkolt és beszélgettünk vele. Jó egy kilométerrel volt előttem, de nem nagyon akartam elhinni amit láttam. A második kör elejébe belegyalogolt.....
Az első kört 45 perc körül tettem meg, ez nagyjából 2:15-nek felet meg, de éreztem, hogy ez nem fog menni, a meleg egyre jobban szívott. Hiába öntöttem magamra a vizet, hiába vizeztem be a sapkámat, hiába tocsogott mindenem a vízben, így is majdnem szétfőttem. Annyira intenzív volt a meleg, hogy éreztem szép lassan puhára fogok főni...
Körülöttem egyre többen gyalogoltak bele a futásba... Én egészen a második kör első frissítőjéig tartottam magam, ez a kilencedik kilométer volt. A frissítőponton fele-fele arányba öntöttem magamba és magamra a vizet, majd indulás tovább. Innentől a szervezetem vészüzemmódba kapcsolt, mert a pulzusom elkezdett lefelé menni, a kezdeti 160 helyett a 10. kilométer környékén már csak 150 volt, a vége felé pedig már a 140-et is alig súrolta. Hiába azért az emberi szervezet ügyesen van kitalálva. A felettes énem hiába próbálja meg a végsőkig sanyargatni és kiakasztani, a puszta létfenntartó funkció ilyenkor felülbírál mindent és nem hajlandó több vért pumpálni az izmokba....
A második körben a célegyenes bevezető részén magasnyomású mosóval frissítettek ami iszonyat jól esett, a célban, pedig kézi permetezővel locsoltak minket. A harmadik körre nem sok kedvem volt kimenni, de most már nem volt választásom....
Egyre melegebb lett és egyre inkább nem volt kedvem az egészhez. Az utolsó körben már csak frissítőponttól-frissítőpontig vonszoltam magam eszméletlen 6:45 – 7:00 perc közötti kilométerekkel, egyre sűrűbben belegyalogolva. Itt már az egész mezőny úgy nézett ki mint egy vert sereg. Felváltva futottunk (ha ezt annak lehet nevezni?) és sétáltunk.
Megvolt az utolsó frissítőpont, venném fel a futótempót, de a lábaim nem akartam elindulni. Egy pillanatig olyan volt, mintha nem tudnának a lábaim megtartani....
Két kilométer, már csak ennyi van hátra, kicsit kevesebb mint negyed óra. Elfutottam az istállók mellett, már a bűz sem zavart. Feltűnt az utolsó tábla, 6/13/20 kilométer. A tábla előtt egy kis gyaloglás erőgyűjtésnek, majd irány a cél. Az utolsó előtti egyenesben meglátom Ancsát. Engem vár, nem értem mit keres itt, neki is futni kellene, de most ezen nem tudtam gondolkozni.
Gyerünk, mondja, megvan a Pusztatlon dobogó, csak négy pusztatlonos jött be előtted....
(A futás előtt matekoztunk egy kicsit és az jött ki, hogy a pusztatlon dobogó harmadik helyéhez a bringa után 18 perc előnyöm volt a mögöttem jövőhöz képest így elvileg meglehet a dobogó is)
- Ez tuti kérdezek vissza, mikor jött be az előttem lévő?
- Csak 3-4 perce, jött a válasz.
- Aha, tök, jó csak a célig én tuti meghalok, de akkor is kibírom...
Még utoljára átfutottam a magasnyomású vízsugarán, felhúztam a mezemen a cipzárt, kisminkeltem magam, majd az utolsó erőmorzsákat összeszedve vágtattam a cél felé.
Átértem a célkapun.... hihetetlenül jó érzés volt....., hogy nem kell tovább futnom.
A hivatalos időm 2:27:19 lett ez nem jó, sőt tök rossz, de ez most itt nem érdekelt, ez egy kegyetlen verseny volt, nehéz terepen, brutálisan meleg időjárással. Több mint fél órával futottam lassabban mint az egyéni csúcsom félmaratonon, de ennek szerintem most semmi jelentősége sincs. Most csak egy dolog számít, megcsináltam a Pusztatlon hosszú-távját!
Levettem a cipőmről a chipet, átvettem a befutóérmet, majd mentem pár liter vizet ismét magamra és magamba tölteni, majd egyszerűen ledöglöttem egy árnyékos helyre és nem is mozdultam pár percig....
Nemsokára szólítottak minket a díjátadóra, még mindig nem nagyon hittem el az egészet. A Hölgyek díjátadója következett majd mi jöttünk.
Először a harmadik helyezettet szólították, majd jöttem én....
Basszus behoztam a Pusztatlont második helyre!
Nem akartam elhinni, pedig így volt. Ez valami fantasztikus érzés volt, főképp, hogy futás közben párszor megfordult a fejemben, hogy feladom, mert ennek a szenvedésnek így semmi értelme sincs. De aztán elég volt csak körbenéznem, mindenkire ugyanúgy hatott a meleg, vélhetően még a Pusztatlonos ellenfeleim se voltak ez alól kivételek, így ez is erőt adott a folytatáshoz.
Nem ez volt sem az első dobogós helyezésem, sem az első félmaratonom mégis erre az eredményre vagyok a legbüszkébb, mert ez volt eddig a legkeményebb verseny amit végigcsináltam.
Most itt ülök, bámulom a monitort, nyomogatom a billentyűket, de lelki szemeim előtt még mindig a pusztát látom magam előtt, és érzem bőrömön annak perzselő hőségét...
Hogy jövőre megyek-e?
Hülye vagy? Jól vagy? Ide még egyszer? Kizárt, tuti hogy nem, semmiféleképpen nem.
És ezt a véleményemet nem is fogom megváltoztatni egészen addig, amíg a nevezésemet le nem adom a 2017-es Pusztatlonra....
